2012. január 24., kedd

Felújításra várva 1. − Vállalkozók

Ezzel az írással várni akartam egészen a felújítás végéig. Azt terveztem, hogy ha már túl vagyunk rajta, akkor az összes tapasztalat birtokában nagy bölcsen átadom a tudást, elárulom, hogy mit és hogyan tanácsos, vagy egyenesen, nem szétszerénykedve magam, elmondom, hogyan kell − legalábbis itt Luxemburgban. Aztán időközben rájöttem, hogy egyrészt, a lakásfelújításnak soha nem lesz vége, legfeljebb ha a nagyján leszünk túl, mert magunkat ismerve, úgyis mindig találunk majd valamit, amit cserére érettnek ítélünk a lakáson. Másrészt, már most, a lakásfelújítás elején, annyi idióta történet esett meg velünk, aminek az elmesélése bőven meghaladja az általam korlátként megszabott két oldalnyi mennyiséget. Ezért aztán rájöttem, nem halogathatom tovább, bele kell kezdenem...

Új otthonunkba pontosan egy éve költöztünk, és már itt az elején leszögezem: ez a lakás az eddigi legotthonosabb és legpraktikusabb, minden eddigi lakásunk között. Ám nem tökéletes, így bizonyos részei átalakításra szorulnak. Ott van mindjárt a fürdőszoba, amit az előttünk lakó hölgy egészen fura ízléssel rendezett be, és egészen minimális felszereltséggel hagyott ránk. Csempe csak mutatóban van a falakon, helyette ciklámen és élénk sárga színű festék virít le ránk. Borzalmas! A másik problémánk a fürdőszobával, hogy csak zuhanykabin van beszerelve. Próbáltak már gyereket zuhanykabinban megmosdatni? Én minden alkalommal vizesebb leszek, mint a gyerekem. Ezért aztán rendszeresen visszakényszerítem őt a kis kádba, amibe lassan már csak belepasszírozni lehet szegénykémet. És ha már szétverik a fürdőszobát, akkor kérünk bele egy WC-csészét is, mert ugyan van egy külön WC-nk, de reggelente, főleg amikor mindenki siet, állandó torlódások vannak az említett helyiség körül. “Siess már Drágám, én is mennék!” − mondtam ezt korábban a férjemnek, de mostanában egyre inkább a lányomnak kell címezni ezt a mondatot.

Mivel a WC-csésze behelyezése miatt ki kell bontani a külön WC falát is, hát akkor ott is kérünk egy kisebb fazonigazítást. Na, és ott van a padlás, ami rendesen beindította a fantáziánkat. Mi lenne, ha kialakítanánk ott egy fürdőszobát egy zuhanykabinnal? A padláson egyébként is van már meleg- és hideg víz, mivel a lakás mosókonyháját eredetileg is oda tervezték. A WC kialakítása fent persze nehéz ügy, mert ha nincs a falban vastag cső, akkor csak a darálós WC jöhet szóba. Tudják, ami összeturmixolja a WC-papírt és egyéb nyalánkságokat, hogy a vékonyabb csövön is simán le tudjon menni. Aztán, az álmok között szerepelt még, hogy a kis, légáteresztős ablakokat nagyobb, hőszigetelős ablakokra cseréljük, amiről ugyan tudtuk, hogy engedélyköteles, de némi bizakodásra adott okot, hogy a korábbi lakó már kapott rá engedélyt az önkormányzatnál. Ezenkívül jó lenne még egy radiátor is, valamint... nem sorolom tovább. Azt hiszem, egyelőre ennyi is elég.

Először is találnunk kellett egy megbízható céget, akik számlaképesen dolgoznak szépen és elfogadható árakon. Ezen a téren Luxemburg teljesen ismeretlen piac volt számunkra. Aztán ahogy az szerencsére lenni szokott, amikor megosztod problémádat az ismerősökkel, biztosan kapsz tuti tippeket, címeket és telefonszámokat. Az első céget építész barátnőm, a másodikat férjem kollégája, a harmadikat egy másik barátnőm, a negyediket férjem kolléganője, az ötödiket lányom osztálytársának anyukája ajánlotta. Azt is megtudtuk, hogy Luxemburgban a cégek, miután erre szépen megkérte őket az ember, kötelesek kijönni és árajánlatot tenni, ahogy itt mondani szoktuk “dövit adni”. Így aztán szépen sorban megkerestem mind az öt céget, bár nem ez volt az eredeti szándékom.

Az első vállalkozó egy nagy kaliberű cég alkalmazottja volt, nagy kaliberű számokkal. Kaptunk tőlük egy igen részletes számlát, aminek a végén több, mint negyvenezer euró szerepelt, plusz az áfa. Teljesen ledöbbentünk! A számlán ilyen bejegyzések szerepeltek: “egy Duravit Starck 3 típusú WC felhelyezése - 957 euró”, “egy Bette Form 3710 típusú fürdőkád felhelyezése - 1416 euró”. Találják ki, ebből mennyi a kád vagy a WC ára? Boltokban utánanéztem, kb. 300 euró a kád és 200 a WC. Náluk a bontási munkálatok is külön tételként szerepeltek. A külön WC-ben lévő WC-csésze leszereléséért 529 eurót, a járólap felszedéséért 966 eurót, a csempe leszedéséért pedig 1302 eurót kértek volna. Nem részletezem tovább, a végösszeg egyébként is magáért beszél. A férjem például úgy értelmezte a cég ajánlatát, hogy “köszi a felkérést, de momentán nem érek rá veletek foglalkozni”. Igaza lehet. Egyből hívtam a kettes számú céget.




Így néz ki egy "devis" (ejtsd. dövi)



A második cég, annyira el volt havazva, hogy csak egy hónap elteltével tudta tiszteletét  tenni nálunk, és az árajánlatot még két hónap múlva sem tudta elküldeni. Egyszer, egy májusi napon, amint épp a gyereket hoztam haza az iskolából, jött egy hívás.
-  “Bonjour, a Leuf izé cégtől keresem. Voltam Önöknél februárban. Tudom, régen volt, és gondolom azóta kapott mástól árajánlatot.”
-   “Hááát – kezdtem neki − az az igazság, hogy kaptam, de az Ön (árajánlatára is kíváncsi lennék) − akartam volna mondani, de ő közbevágott.
-  “Semmi baj, én vállalom a felelősséget. Ha elkéstem, hát elkéstem, nincs mit tenni!”
Erre gyorsan elköszönt, és letette a telefont. Egyértelmű volt, örült, hogy nem kell elvállalnia az itteni munkát.

A harmadik viszonylag hamar kijött terepszemlére, egy szimpatikus portugál fiatalember nagyszabású tervekkel, de devis-t azóta sem kaptam tőle. Egyszer megpróbáltam felhívni, de csak a titkárnő vette fel a telefont, aki semmiről nem tudott.  Ígérte, visszahívnak, azóta is várom.

A negyedik látogatónk egy kelet-európai cég vezetője volt. Nagy reményeket fűztem hozzá. Reméltem, hogy itt az árral nem lesz baj, csak vállaljon már végre el. A pasi, bár baráti nép képviselője volt, roppant fensőbbséges, emiatt roppant antipatikus volt számomra. Amikor nézte a tervrajzot, és mutogatott rajta valamit, a kisujját arisztokratikusan eltartotta. Egyébként is tele volt gyűrűvel a keze. Amikor előadtam elképzeléseimet, szinte mindenre azt válaszolta: azt úgy nem lehet. A padlásra kerek perec kijelentette, hogy nem ad árajánlatot. Alig vártam, hogy megszabaduljak tőle.




Egy másik árajánlat




Az ötödik időben jött és időben adta át az árajánlatot. Igaz, hogy cirka négyezer euróval ők is többet kértek volna, mint amit mi erre szántunk, de alapjában véve korrektek voltak. Hogy miért nem őket választottuk? Mert közben találtunk magyarokat, akik teljesen jogosan − megszakértve az ötödik cég ajánlatát − megállapították, hogy bizony vannak benne technikai tévedések. Ugyan szépek és mutatósak az ötödik cég által leadott látványtervek, de nézzem meg, hogy ide és ide nem fér be ekkora ajtó, amoda meg nem fér be akkora kád. A tények önmagukért beszéltek. A kivitelező tehát megtaláltatott.




2012. január 9., hétfő

A Kockelscheuer-i korcsolyapálya

Megint Vera barátnőm ötlete volt a új hétvégi program, hogy menjünk korcsolyázni. Én meg persze egyből benne voltam. Hiába, lelkes kosok vagyunk mindketten! Egyébként pedig már nagyon régóta készültem a Kockelscheuer-i korcsolyapályára, mivel  rengetegen említették nekem, hogy járnak ide, és kérdezték tőlem, én miért nem. Hát kérem most bevallom, egy rossz élmény volt az oka eddigi távolmaradásomnak. Úgy 17 éves koromban, pár év kihagyás után nem tudtam állva maradni Karcag egyik befagyott taván. Állandóan elestem, lényegében többet érintkezett a tó jegével a fenekem, mint a korcsolyám éle. Igaz, hogy baromira hideg volt, és egyáltalán nem éreztem a lábamat, annyira kővé fagyott, de ez az eset akkor is nagyon megtépázta önbizalmamat. 

Korábban, azaz általános iskolás koromban ugyanis egész jó korcsolyázónak számítottam. Karcagon volt egy tűzoltópálya, ahová rendszeresen jártam az apukámmal meg az osztálytársakkal tanítás után - persze csak télen.  Oké, nem állítom, hogy képes voltam a dupla leszúrt Rittbergerre, de biztosan tudtam gyorsan haladni előre meg hátrafelé, és még valamilyen hullámmozgást is képes voltam véghezvinni. 17 éves koromban viszont szentül meggyőződtem arról, hogy elfelejtettem korcsolyázni. Hát ezért nem mertem egy gyerekkel egyedül elindulni korcsolyázni. Persze kérdezhetik, hogy “és a férjem?”, nos neki semmilyen gyerekkori élménye nincs korcsolyázás terén: ő abszolút kezdő, akár csak kislányunk.

A luxembourgi korcsolyapálya fedett, és szeptember 15-től április 30-ig üzemel. A nyári időszakra bezárnak. A belépő nem túl drága, felnőtteknek 3, gyerekeknek 2 euróba kerül. Lehet korcsolyát is bérelni 2.50-ért. Feltéve, hogy van gusztusunk beletenni zoknis lábunkat egy olyan cipőbe, amibe előttünk már több ezer embertársunknak izzadt vagy fagyott bele a lába. Ám, ha még nem tudtuk eldönteni, hogy nekünk való sportág-e a korcsolyázás, akkor ezeken a gondolatokon érdemes felülkerekedni, és a cipőbérlést előnyben részesíteni. Mi is így tettünk.



Patinoire egyenlő korcsolyapálya



A belépésnél minden igényünket be kell táplálni egy hatalmas méretű fizetőautomatába. Azt, hogy hány felnőtt és hány gyerek lép be, hogy kérünk-e cipőt vagy fejvédőt. Mielőtt azt gondolnánk, hogy a hatalmas gépméret hatalmas (mesterséges) intelligenciát takar, akkor nagyon csalódnunk kell. A gép nem fogad el sem bankkártyát, sem 50 eurós bankjegyet. Nálunk viszont − ilyen a mi formánk − csak ez a kettő volt, illetve bankkártyákból több is, de hasznosságuk, illetve haszontalanságuk okán akár egynek is vehetem őket. Még szerencse, hogy Vera barátnőm 50-esnél kisebb címletekkel is rendelkezett.

Mielőtt elindultunk nagy talány volt, hogy tudunk-e korcsolyacipőt bérelni Pepinek, akinek aprócska 21-es, vagy a férjemnek, akinek pont ellenkezőleg, hatalmas 46-os lábai vannak. Nos igen, sikerült, 21-től 47-ig minden méretben tartanak itt cipőt. Így aztán szegény férjem számára sem volt kibúvó, aki szerintem titokban abban reménykedett, hogy az ő nagy patáira úgy sem lesz cipő, és ő majd fényképezőgéppel a kezében kintről kibicel nekünk.

Mielőtt azonban jégre léphettünk volna még meg kellett küzdenünk az öltözőszekrénnyel is, ami szintén elég bosszantó helyzetbe tudja hozni az olyan felkészületlen egyéneket, amilyenek mi is voltunk. A szekrény ugyanis csak 2 euróval működik. Már, miért is ne! Nálam általában 1 eurós és 50 centes mindig akad a nyilvános WC-k és a bevásárlókocsik miatt, de természetesen ide 2 eurós kellett. Nagy nehezen találtunk egy 2 euróst, mire kiderült, hogy ezeknek a fránya szekrényeknek 2 darab 2 eurós érmére van szükségük a működéshez. Mielőtt gutaütést kaphattunk volna rátaláltunk egy olyan kezes szekrénykére, ami 1 darab 2 eurós bedobásával is engedte nekünk elfordítani a kulcsot. Utólag is, "merci" eme becses darabnak!



A szekrény 2 eurós igényei



A kezdeti nehézségek után, kedvünket nem veszítve léptünk jégre. Belül azért mindenkiben lehetett egy kis félsz, egy kis drukk. Én azért szurkoltam magamnak, hogy meg tudjak állni a jégen, és hogy sikerüljön magamra találni, hogy segíteni tudjak Eszternek. Na meg izgultam Eszterért is, nehogy olyan dolog történjen vele, mint velem 17 évesen, hogy aztán ő is 20 évig kerülje a korcsolyapályákat. És ha ez még nem lett volna elég, akkor szoríthattam az én hatalmas termetű emberemnek, nehogy ő meg egy nagyot zúgjon a jégen, mert az nemcsak ránézve lett volna veszélyes, de a körülötte levőkre is. Hozzám képest tehát Vera barátnőm egészen a jégpálya sztárjának érezhette magát, mert neki csak egy totyogóval és négyéves betanításával kellett megküzdenie.






Nos, mit mondjak? Főhajtás és mély gratuláció mindenkinek! Kis totyogónk, aki még nincs kétéves mosolyogva tűrte, hogy hol az anyja, hol az apja siklik vele a jégen. A négyéves Lili pár kör után magától megállt és haladt a jégen, akár az én lányom, aki már a második kör után elküldött, hogy “Menj anya nyugodtan, gyakorolj!” És én eleget is tettem a felkérésnek. Magamon is meglepődve egészen gyorsan tudtam már haladni a végére, és egyszer sem estem el. Persze könnyű nekem, mondja erre a férjem mert alacsonyan van a súlypontom, mint egy Subaru Legacy-nak. Neki meg ugyebár....


Eszter megúszta fél tucat eséssel a végül négyórásra sikeredett korizást, és egy óra elteltével már ő próbálta tanítgatni az apját a tőlem hallott utasításokat, tanácsokat ismételve. Azért nehogy azt higgyék, hogy a gyerekem ügyesebb volt az apjánál, ezt csak a drága szentem képzelte magáról, mi meg meghagytuk ebben a hitében  hadd örüljön. Igazából, ő is, meg a férjem is édesen totyogtak, egészen aprókat lendülve csak a jégen. Szóval ne izguljanak, a műkorcsolya bajnokságoknak továbbra is csak nézői maradunk − legalábbis egyelőre!




Lili és Eszter