2011. november 22., kedd

Train Saint-Nicolas, Niklos Dampzuch, Mikulás-vonat - kinek mi tetszik

Van egy apuka, akivel, ha találkozom mindig rádumál valamire. Annak idején Csaba miatt vettük meg az iRobit, a magától szívó porszívót, és lakásbérlőkből is miatta lettünk lakástulajdonosokká. Szerencsére továbbra sem hagyott fel azzal a jó szokásával, hogy mindenféle tuti tippekkel lásson el minket, így jutottunk el most vasárnap a Mikulás-vonatra. Történetem erről szól, de inkább kezdem az elején.

Úgy cirka egy hónapja kaptam egy e-mailt Csabától, hogy van egy nosztalgiavonat Pétange-ban, ami november végén átalakul Mikulás-vonattá. Átküldte a “Train 1900” linkjét meg némi fogódzót ahhoz, hogyan kell tőlük jegyet rendelni. Azon nyomban írtam a honlapon megadott címre, hogy két felnőtt és egy gyerekjegyet kérjek, ez utóbbit csomaggal megspékelve. Azért hozzá kell tennem, hogy egy ideje már − mióta Eszter gondolkozó és kérdezősködő gyerek lett − mi nem szoktunk ilyen ál-Mikulásos rendezvényekre menni. Számomra is röhej, amikor az ilyen alkalmakra “beáldoznak” egy tapasztalatlan, csöppet sem ősz szemöldökű apukát, akinek kikandikál a sportcipője, és még a hangja is egyből elárulja. Amint lehetett, én az áruházi Mikulásokról is “lehúztam a leplet”, hogy elejét vegyem a véget nem érő kérdezősködésnek, és megelőzendő, hogy hazugságon kapjon a lányom. Simán elárultam a gyereknek, hogy ezek csak az áruház felkérésére beöltözött bácsik, hiszen mindenki tudja, hogy az igazi Mikulást nem láthatja senki. Hogy mi lesz a Mikulás-vonat Mikulásával azt most a véletlenre és a gyerek ítélőképességére bíztam. Az az igazság, hogy annyira kíváncsi voltam rá, hogy milyen egy luxemburgi szervezésű Mikulás-rendezvény, hogy most nem érdekeltek a következmények.



Megérkezett a vonat a Fond-de-Gras-i állomásra



Jegykérő levelemre szinte egyből jött a válasz, amiben visszaigazolták a foglalásomat. Megírták mennyibe fognak kerülni a jegyek, és biztosítottak arról, hogy ha átutalom a megadott folyószámlaszámra a pénzt, ők már postázzák is a jegyet. Habár én egyből utaltam a pénzt, a jegynek több, mint egy hétre volt szüksége, hogy ideérjen. Azért nem panaszkodom, végül is 10 nappal előtte már a birtokunkban voltak a jegyek. Ez a 10 nap pedig igazán hasznos volt gyereknevelési és fegyelmezési szempontból, mert ha a gyerek szófogadatlan volt, egyből megfenyegettem, hogy akkor nem megyünk a Mikulás-vonattal.

November 20-án vasárnap, végül csak kettesben vágtunk neki a nagy kalandnak Eszterrel. Sajnos a férjemnek közbejött valami, egy határidő, és ugye a munka nem várhat, a feleség meg igen. Sebaj gondoltam, csak azért is jól fog sikerülni a napunk. Közben azonban azon imádkoztam, hogy legalább Csabáék ott legyenek családostul, mert akkor van esélyem arra, hogy én is jól érezzem magam, és ne csak a gyerekpásztorkodásról szóljon az egész délutánom. Imáim meghallgatásra leltek, így már a vonaton lett Eszternek játszópajtása, nekem meg felnőtt társaságom.

13.45-kor gyönyörű, napsütéses délutánon pöfögött ki a kis fapados gőzmozdony Pétange-ból, hogy elvigyen minket Fond-de-Gras-ba. Az út során egyszer csak három koromfekete arcú, fekete ruhájú szőrmók ember jelent meg, akik bár ijesztő külsejűek voltak, de nagyon békés természetűek. Ők voltak az itteni krampuszok (pére fouettard franciául, Housecker luxemburgiul), akik nem huhogtak és nem csapkodtak a virgácsukkal, helyette cukorkákat és diókat osztogattak a gyerekeknek. Eszter ezért oda is nyújtott az egyiknek egy rajzot, aki nem tudta mire vélni a dolgot, és azt tanácsolta a gyereknek, hogy adja inkább a Saint-Nicolas-nak. A gyerek mondta, hogy nem-nem, ezt neki szánta, a Mikulásnak van másik.



Pere Fouettard, Housecker, Krampusz - kinek mi tetszik




A Fond-de-Gras-i megállónál a tömeget követve egy hangárba léptünk be, ahol padok és asztalok sorakoztak, és forralt bor illata töltötte be a levegőt, így aztán már ettől rózsás kedvem lett. A gyerekek beálltak a sorba, hogy a Mikulás (Saint-Nicolas franciául, Niklos vagy Kleeschen luxemburgiul) elé járulhassanak és átvehessék csomagjaikat. Én végre megihattam az idei téli szezonban az első pohár forralt boromat, amit ugyan túl édesnek találtam, de azért nem rontottal el nagyon a kedvem. Amúgy sem ihattam többet, mert utána még vezetnem kellett. (Ezért is lett volna jó, ha jön a férj...) Eszter és kis pajtija, mikor visszatértek a Mikulástól, egyből nekiestek csomagjaiknak. Aztán a sok cukortól felturbózva össze-vissza szaladgáltak, megnézték a működő vasútmodelleket, a Mikulás távoztával pedig beleültek a székébe, majd a dobogón kergetőztek.





A nagy csarnok megtelt emberekkel




Az addig elviselhető tömeg 15 óra után kezdett elviselhetetlenné válni. Ekkor érkezett be egy újabb vonat, aminek az utasai ugyanabban a csarnokban kötöttek ki, mint mi. Ők is ugyanúgy sorba álltak a Mikulásnál meg a forralt bornál, és ugyanúgy le akartak ülni. Mi viszont még mindig ott voltunk, mert csak 16.30-kor ment vissza az első vonat. Mikor már nem bírtuk tovább szemmel követni a nagy tömegben a kölköket, inkább kimentünk levegőzni a vonatindulásig.

Hazafelé az autóban teszteltem a lányomat, megkérdeztem tőle, hogy szerinte ez az igazi Mikulás volt-e. Hümmögött és dünnyögött, majd azt mondta: “Nem tudom....” Egyelőre ennyiben maradtunk.



Eszter a Mikulással



Másnap a barátnőmmel megbeszéltük a közös élményeket, ők ugyanis délelőtt voltak ott egy nagyobb baráti társasággal együtt. Mivel több szem többet lát, több fül többet hall, ők több információt szereztek a Mikulás és a gyerekek között folyt párbeszédről, amiről a gyerekem azóta is mélyen hallgat. A Mikulás szerintük mindenkinek három kérdést tett fel: “Jársz-e már iskolába? Jól tanulsz-e? Jó voltál-e?” Az egyik magyar anyuka szeretett volna egy kis színt vinni az unalmas kérdések sorába, és megkérdezte a Mikulást, hogy szeretne-e hallani egy magyar Mikulás-dalt. A Mikulás kurtán-furcsán csak ennyit mondott: “Nein.” Ejnye Mikulás! Ezzel nálunk felkerültél a virgácsos listára...