2011. április 21., csütörtök

Oh, Vel'oh!

Talán úgy fél éve lehetett, amikor egyik reggel összetalálkoztam egy ismerősömmel, aki éppen nagyon sietett a munkahelyére. Luxembourg város közepén keresztülhaladva kellett volna a csúcsforgalomban átvergődnie, hogy eljusson Kirchbergbe, az európai uniós negyedbe. Az autók lépésben haladtak, a kanyarodó járművek pedig komoly fennakadásokat okoztak. A zöld lámpánál ugyanis gondolkodás nélkül ráfordultak a szomszéd úttestre, nem törődve azzal, hogy nincs elég hely számukra. Természetesen csak az útkereszteződésig jutottak, ott teljesen megakadtak, mert olyan hosszú volt a kocsisor. Lámpaváltáskor ezzel teljesen megbénítottak az egyenesen haladó forgalmat is. Az autótulajdonosok erre ideges tülköléssel válaszoltak, ezzel azonban nem oldottak meg semmit, csak még nagyobb lett a hangzavar, és mindenki ideges lett, aki hallgatta őket.

Mivel az egyetlen tömegközlekedési eszköznek, a busznak is ilyen dugón kell átverekednie magát reggel és délután, így azzal sem sokkal gyorsabb a bejutás a munkahelyre. A buszsávok miatt van ugyan némi előnye a buszoknak, de azt egyből el is veszítik a buszmegállókban a le- és felszálló utasok miatt. Az ismerősöm ezért nem a buszmegállóban toporgott idegesen, hanem odarohant az egyik bicikliállomásra. Bedugta a bankkártyáját, és már kapott is egy jegyet, amivel elvihette az egyik városi kölcsönbiciklit. Ameddig a szememmel követni tudtam, láttam, hogy milyen bravúrosan előzgeti az egy helyben toporgó autókat. Mosolyognom kellett a látványon, amint ez a csinos, fiatal nő szoknyában szinte suhant az utakon. Olyan volt, mint valami modern boszorkány, aki seprű helyett, biciklire pattan.




Vel'oh-állomás a merli parknál




Mindez most azért jutott eszembe, mert nemrég olvastam az egyik helyi lapban, hogy a városi kölcsönbicikli szolgáltatást ki szeretnék terjeszteni a Luxembourg város melletti településekre is, így Hesperange-ba, Strassenba és Bertrange-ba. Mivel ezen települések egyikének újdonsült lakója vagyok, némi lokálpatrióta érzéstől fűtve igencsak jóleső érzéssel töltött el a hír, annak ellenére, hogy nem vagyok egy biciklis típus. Sőt, őszintén be kell vallanom, néhány kellemetlen gyermekkori élmény miatt egyenesen berzenkedem a biciklizéstől. Ha már egyszer felvergődtem magam egy biciklire, akkor akár órákig is képes vagyok tekerni, dehogy én bicikliről le, majd hirtelen felpattanjak, és közben manőverezzek is? Na, ne! Inkább a szobabicikli...






Ilyen géppel küzdöttem



Ezzel együtt nem mertem volna írni erről a témáról, ha saját magam nem próbálom ki. Nemrég születésnapom volt, gondoltam ilyenkor minden belefér. Még az is, hogy majd negyvenévesen leesem egy városi bicikliről. Drága jó nagymamám hetvenévesen is képes volt ilyen attrakciókra. A Place Guillaume-on, közismertebb nevén a Knuedleren nekiláttam kiváltani egy biciklit. Bár az ablakon luxemburgiul jelentkeztek be az információk, a miniatűr zászlók segítségével rájöttem, hogyan lehet nyelvet változtatni. Választhattam az egyhetes és az éves bérlet opciók között. Úgy gondoltam, hogy a hétnapos bérlet kezdetnek bőven megteszi. Kiválasztottam tehát ezt, majd megjelent egy több oldalas felhasználási feltétel, ami az internetes programoknál is alapból megszokott. Gyakorlott felhasználóként ott is egyből a végére megyek, mindent elfogadok és megígérek, csak hagyjanak már békén. Most komolyan, ki az, aki ezeket végigolvassa? Én máris mazochistának nevezem őket. Szokásomhoz híven, itt is megkerestem a leírás végét, és egyetértettem a feltételekkel. A lényeg úgy is az, hogy ha ellopnám vagy elveszíteném a biciklit (mondjuk egy görbe este következményeként), akkor a letétbe lekötött 150 eurómat nem utalják vissza. Ebből következik tehát, hogy minimum 150 euró mindenkinek legyen a számláján, aki biciklit akar bérelni Luxembourgban.

A felhasználási feltételek után kérte a bankkártyámat. Bedugtam a Visacardomat, de visszautasította. Nem adtam fel, csak azért is újra nekiveselkedtem. Most odaadtam neki a Mastercardot, de ismét visszadobott a szemét gép. Sajnos, nem bírom jól a visszautasításokat, ezért végigcsináltam az egész macerát még egyszer, immár a Maestrocarddal, annak ellenére, hogy ez nem szerepelt a felsorolt kártyatípusok között, így előre láthatóan megint megbuktam. Máris közlöm önökkel, hogy nincsenek likviditási zavaraim. A probléma oka máshol keresendő. De vajon hol?




Vel'oh-kártya



Talán megérezte a rendszer, hogy egy koca-biciklizővel van dolga? Mert vannak ám, akik sikeresen használják és használták. Írásom elején említett ismerősöm az egyik példa rá. Férjem a húgának tavaly nyáron így, városi kétkerekűn mutatta meg Luxembourg város nevezetességeit. Az egyik magyar apuka ezzel járt be a munkahelyére, és valami munkahelyi “ki biciklizik többet” versenyen még éves bérletet is nyert a “Vel'oh”-ra. Állíthatom tehát, hogy használható a rendszer, még akkor is, ha nekem nem volt szerencsém vele.

Luxembourg pénzt és energiát nem sajnálva igazán élen jár a városi közkerékpár programban. Európában alig néhány város előzi csak meg Luxembourgot: Lyon, Stockholm, Párizs és Barcelona. Lyon már 2005 óta működteti a “Vélo’v”-ot, a vélo (bicikli) és a love szavakból alkotva meg a fantázianevet. Stockholm 2006 óta az “Alvedon”-t, Párizs 2007 óta a “Vélib’”-et, melynek nevében a vélo és liberté szavak vannak összeolvasztva. Barcelonában szintén 2007 óta létezik a “Bicing”. Luxembourg viszont a maga 2008-as kezdésével még mindig úttörőnek számít. Akik utánajárnak: Brüsszel 2009 - “Villo”, London 2010 - “Barclays”, Roma 2010 - “Mobilitá”. Berlinben viszont nem a város, hanem a német vasút, a Deutsche Bahn működtet ilyen kölcsönbicikli-rendszert korántsem ennyire kedvező árakkal. Budapesten azonban sem kölcsönbicikli, sem bicikliút leválasztás nincs.

Mint már említettem, Luxembourgban 2008-ban indították el a “Vel'oh”- t kezdetben 32 állomással. Jelenleg 54 állomással működik, de ha minden igaz, júniusra már 72 állomást igérnek. Az első fél óra ingyen van, ha ezután még egy órát igényt tartunk a biciklire, az is csak 1 euróba kerül. Ha a biciklit egész napra, azaz 24 órára szeretnénk, az mindössze 5 euróba kerül. Az éves, 15 euróba kerülő bérlet pedig annyira baráti ár, hogy teljesen feleslegessé teszi a saját bicikli fenntartását. A 150 eurós kauciót automatikusan visszautalják a számlánkra, amint visszatesszük a biciklit egy állomáshelyre. Hogy nekünk, Luxembourgban élőknek ilyen olcsó legyen a biciklizés, a város közel 2 millió eurót fizet ennek fenntartásáért. Egy nemrég megjelent cikk szerint minden bicikliállomás 50 ezer eurójába kerül a város gazdálkodásának.








Az egyik internetes újság szerint a közkerékpár mintájára szeretnék bevezetni a közautó rendszert is. Ezzel szeretnék a dugókat csökkenteni. Jogosítvánnyal rendelkezők online és telefonon bérelhetnének pár euróért alacsony kibocsátású városi autót. Viszont nem valószínű, hogy a biciklikölcsönző mintájára több tucat állomást tudnának létrehozni. A probléma ezzel kapcsolatban az, hogy az autóért el kell battyognunk, buszoznunk, autóznunk (?) egy tőlünk valószínűleg távol eső állomásra. Ráadásul az autót nem tehetjük le egy célpontunkhoz közeli állomásra, hanem ugyanoda kell visszavinnünk, ahol felvettük. Amíg nálunk van az autó addig ketyeg az óradíj, ami miatt már egyáltalán nem lesz olyan kedvező. Talán egyetlen előnye abban lesz, hogy többféle méretű autóból is választhatunk. Így akár egy kis furgont is bérelhetünk, amivel megoldhatjuk nagyobb bútordarabok kedvezményes házhoz szállítását.


2011. április 1., péntek

Viandeni vár

Van a Ravensburgernek – tudják, aki a kirakós játékokat is csinálja – egy könyvsorozata, a “Mit? Miért? Hogyan?”, amiből tavaly nyáron megvettem párat a gyereknek, amikor Magyarországon jártunk. Az egyik könyvnek az a címe: “A lovagvár”. Egyik este, ahogy nézegettük a képeket, és olvastam hozzá a magyarázatokat, késztetést éreztem, hogy életnagyságban is megmutassam a lányomnak a lovagi páncélt és kardot. Szerettem volna, ha a valóságban látja, hogyan nézett ki egy várkapu, egy várudvar, vagy egy vártorony. Egy  modern szülő manapság tudatosan, külön program keretében viszi tanyára csemetéjét, hogy ne csak képeskönyvben és hűtőpulton lásson csirkét, marhát, meg birkát az a szegény gyerek. Azt hiszem az én mozgatórugóm is valami hasonló lehetett, amikor várlátogatásra szándékoztam vinni Esztert.



Viandeni vár



Kézenfekvő volt, hogy Viandenbe megyünk, ahol egy – nem túl magas – szikla tetején áll egy nagy kora középkori vár, majdnem olyan, mint amilyen Eszter könyvében szerepel. Van neki mindene, ami egy lovagi vár kötelező tartozékának mondható, így – gondoltam – prímán lehet szemléltetni vele az előző napon olvasottakat. Talán csak a várárok hiányzik egyedül, de azt majd később, ha megint Magyarországon járunk, megmutatom neki a tatai váron. Végül is, ha tágabban értelmezzük a dolgot, akkor az Our folyó völgyét is betudhatjuk a várat körülvevő vizesároknak.

Egyik hétköznap délután, amikor a gyereknek rövid napja volt az iskolában, elindultunk Viandenbe. Luxembourg várostól északnak, Beggen felé vettük az irányt. Az összesen 56 kilométeres út egy részét már autópályán tudtuk megtenni, mert a most épülő északi autópályának (A7-es) már elkészült a Lorentzweiler és Colmar-Berg közötti szakasza. Nagyon nyugis utunk volt, a gyerek sem hangoskodott, hisztizett, inkább sziesztázott egyet a gyerekülésben. Mivel még nincs nyár, és hétköznap volt, alig lézengett egy-két turista. Parkolóhely is rengeteg volt a vár környékén lévő parkolókban.




A bizánci galéria



Az egyik hivatalos turista csalogató szöveg szerint Viandenben található az egyik legszebb kora középkori vár az Ardenneknek ezen a részén. Valóban lenyűgöző látvány, amikor autóval megközelítjük Viandent, és egyszer csak az egyik kanyar után elénk tárul ez a hatalmas feudális építmény.

A várat a 11. és 14. század között építették egy római kori erődítmény helyére a viandeni grófok, akiknek a birtokához tartozott még a várat körülvevő város és földek. A viandeni grófokat szoros családi kötelék fűzte a francia királyi családhoz, a Capetingekhez, és a német-római császárhoz is. 1417-ben örökség révén a német Nassau-ház kezébe került a vár, de nekik már nem ez volt a lakóhelyük. (A Nassau-házból származnak Luxemburg nagyhercegei és nagyhercegnői.) 1820-ban I. Vilmos király, az Orániai-Nassau-házból, eladta egy kereskedőnek, aki aztán mindent értékesített, ami mozdítható volt a várban. Innentől kezdve a vár folyamatos pusztulásra volt ítélve, mígnem 1977-ben a tulajdonjogot a luxemburgi hercegi családról átruházták az államra, és végre megkezdték az azóta is folyamatosan tartó felújítást, restaurálást. Ez oly annyira igaz, hogy nem lehet olyan időpontban menni a várba, hogy ne lenne valamelyik része éppen felállványozva – ezt lassan hét év távlatából mondom.




Fegyverterem



A belépődíj egészen szolid, felnőtteknek mindössze hat euró, míg gyerekeknek hat év alatt ingyenes a belépés. Nos, a belépésig minden nagyszerűen alakult. Aztán elkezdődött egy zaklatott, ide-oda rohangálós várnézés a gyerek tempójában. A fő baj az volt, hogy volt egy téves elképzelésem egy már-már csöpögősen idilli anya-lánya várnézésről, amikor is gyermekem áhítattal csüng a szavaimon, okos megjegyzéseimen, miközben részletesen megtekintjük a kiállított tárgyakat, gótikus mennyezeteket.



Páncélosok a fegyvereteremben



Az első teremben, a fegyverteremben még egész jól elvoltunk. Itt legalább megnézte a páncélokat, és feltehetően a könyvben olvasottak alapján, még a vértezet részei is külön érdekelték. Megkérdezte például, hogy melyik a pajzs. Sőt, az ágyúk, a kardok, és a trükkösen nyitódó kincsesláda is tetszett neki ebben a teremben. Csakhogy, felfedezte, hogy nyilak és számok mutatják az utat, amelyek teremről teremre vezetnek. Innentől kezdve a figyelme leginkább a nyilakra és számokra összpontosult. Úgy érezte magát, mint valami kincskereső, aki ha végére ér a számoknak, eljut a rejtett aranyhoz.  

Azon a termen például szabályosan átszaladt, ahol maketteken keresztül mutatják be a vár fejlődését a különböző évszázadokban. Még szerencse, hogy Eszter születése előtt is jártam már itt korábban!

A Szent Antal-kápolna viszont rövidebb maradásra késztette, talán mert színes volt, talán mert volt egy középső kút alakú rész, ahonnan le lehetett tekinteni egy alsóbb szintre. Ez az alsó szint volt ugyanis a szolgálók helye, ahonnan ők is követhették a vallási ceremóniát anélkül, hogy zavarták volna a grófi családot.




Szent Antal-kápolna



A bizánci galériában a röpködő galambok érdekelték inkább, és sajnos a lakószárny sem nagyon nyűgözte le. Hiába voltak gyönyörű székek, szekrények és csillárok. Egy gyerek ugyebár mégsem régiségkereskedő vagy antik bútor kedvelő. Élvezkedjenek itt azok helyette!




Az ún. különterem



A másik hely, amiről sejtettem, hogy leköti majd az a nagy, korhűen berendezett konyha volt. Itt ugyanis hatalmas edények sorakoztak lógó sonkákkal és szalámikkal, amikből viasznéni viaszbácsival együtt készítette az az aznapi ebédet. Ilyen hasonlóan életképszerűen kialakított konyhát Hampton Courtban láttam évekkel ezelőtt. Bár az sokkal nagyobb volt (naná, az mégis királyi palota), és viaszfigurák helyett kitömött elejtett vadak sorakoztak feldolgozásra várva. Lehet ám, hogy ez ma már tendencia a vármúzeumoknál, és csak én nem látogatok elég várat és kastélyt, hogy tudjak erről a trivialitásról.



A konyha viasznénivel



Az 53 méter mély kút szintén nagyon izgalmas volt számára, a lovagteremből viszont angolosan távozott.



A lovagterem



Azért nem adom fel, legközelebb talán július végén-augusztus elején térünk ide vissza, amikor középkori fesztivált tartanak, ahol a korra jellemző ruhába öltözött lovagok, zenészek és mutatványosok szórakoztatják a népet. Van kézművesvásár, lovagi torna és táncbemutató. Minden, ami egy középkori hangulathoz kell. És különben is, ha a nagybecsű Time magazin szerint is Vianden az egyik ok (mindössze ötöt sorolt fel), amiért érdemes Luxemburgba látogatni, akkor igazán szerencsésnek mondhatom magam egy gyorsra sikeredett várlátogatás után is.