Amiért mindig hazamegyünk

A húsvéti szünet után, amikor újra együtt a baráti társaság és beindul a női csacsogás, beszámolunk (vagy inkább eldicsekszünk?) egymásnak, hogy mit intéztünk, amíg Magyarországon voltunk: „Fodrásznál és kozmetikusnál voltam.“, „Én végre eljutottam egy nőgyógyászhoz, és persze fodrásznál is voltam.“, „A két hét alatt mi végig fogorvosi kezelésekre jártunk.“, „Masszázs, kozmetika, lejárt jogosítvány, na meg szavazás!“

Láthatják, nemcsak fodrászokhoz igyekszünk bejutni hosszabb-rövidebb magyarországi látogatásaink során, de orvosok, fogorvosok, kozmetikusok, masszőrök és pedikűrösök, mind számíthatnak az idegenbe szakadtak dömpingjére szabadságolások idején. Vajon miért van erre szükségünk?

Annak idején, amikor Magyarországon éltem azt hittem, hogy a nyugati szolgáltatások színvonalával mi, magyarok nem tudunk versenybe szállni, úgy véltem, hogy Nyugat-Európában vannak a legjobb alapanyagok, a legjobb eszközök és a legjobb szakemberek. Ez a téveszmém hat, Luxemburgban töltött év után teljesen megdőlni látszik. A hazai magánszolgáltatók – egészségügyi és szépségipari egyaránt – sikeresen utolérték Európa nyugati felét. Mert ki gondolta volna, hogy a 2000-es évek legelején egy magyar nőgyógyász már olyan gépekkel dolgozik magánrendelőjében, amiről az egyik luxembourgi, nemrég megnyílt, modern klinikán dolgozó kollégája csak álmodozhat? Ha már a magyar orvos műszerezettsége is jobb, és szakmailag sem rosszabb a luxemburgi orvosoknál, akkor még mindig tudok plusz érveket sorolni, amiért érdemesebb hazai orvost felkeresni.

Az anyanyelv használata az egyik ilyen indokom. Nem tudom, Önök hogy vannak vele, de én mindig is nehezen vettem rá magam, hogy felkeressek egy orvost. Most viszont, itt Luxemburgban, ha lehet még a korábbinál is többet hezitálok, mert külön lelki és szellemi rákészülést igényel tőlem, hogy bizonyos kényes problémáimról idegen nyelven számoljak be. Még magyarul is nehéz elmakognom bánatomat, nemhogy külföldiül! Az otthoni tündér fogorvosomtól például, annak ellenére sem válnék meg, hogy tudom, az itteni fogorvosok műszerezettsége és szakértelme is kiválónak mondható. De, ha Csilla fogorvosi székében ülök, akkor a fájdalomcsillapító injekciót is könnyebben viselem! Mert azért egy orvossal a kapcsolat, az bizalmi viszonyt és szimpátiát is feltételez.

Na, és az árak! Az otthoni egészségügyi ellátás áraival egy nyugati kolléga sem tud versenyezni. Ezért járnak az osztrákok is a nyugat-dunántúli nagyvárosokba fogorvosi kezelésekre, és tudva levő, hogy az angolok is Budapesten pótoltatják fogaikat.

Harmadszor pedig, otthon mindig egyből kapok időpontot, még akkor is, ha az indulásunkat megelőző utolsó előtti percben telefonálok. Amikor egy hétfői napon felhívtam az egyik magyar orvos rendelőjét, az asszisztensnő őszinte sajnálattal a hangjában közölte velem, hogy sajnos azon a héten már csak csütörtökre tud adni időpontot. Ő nem láthatta, hogy a vonal másik végén ezt hallva, én nem ideges és bosszankodó lettem, helyette üdvözölt mosoly terült szét az arcomon. Egyszerűen zene volt füleimnek, hogy 3 napon belül időpontot kaphatnék, és az itteni gyakorlattól eltérően, nem kell hónapokat várnom.

Az orvosoktól kanyarodjunk vissza a szolgáltatóiparba, és annak magyarázatára, hogy miért is rohanunk magyar szépségszalonokba, negligálva ezzel luxemburgi társait. Mindaz, amit az orvosoknál is felsoroltam – kedvezőbb ár, nincs közvetítő nyelv, hamar kapok időpontot  – az mind megállja itt is a helyét, és ezt még meg tudom spékelni néhány itteni rémtörténettel.

Önök minek neveznék azt a pedikűröst, aki Domestosba áztatja kliense lábát? Nem viccelek, ez szintén luxemburgi történet! Mindenesetre az abszurditásnak erre a fokára, az ember már csak ennyit tud hozzáfűzni: no comment!

A kozmetikusok itt általában nem tisztítanak, nem nyomkodnak – van, aki igen, csak kitartóan keresni kell!  Persze jól masszíroznak, meg finom krémekkel dolgoznak, de 70 euróért (körülbelül ennyibe kerül itt egy átlag alapkezelés) inkább veszek magamnak egy csodakrémet, és kicsit tovább dolgozom a bőrömbe, mint szoktam. Szintén luxemburgi kozmetikában történt, hogy egyik barátnőmnek szempillafestés során a festéket nem vízzel mosták le, hanem száraz papírzsebkendővel próbálták letörölni azt. A festéket így teljesen beledolgozták a szemébe, amitől az vörös lett és könnyezett. A kozmetikusnő méltatlankodva jegyezte meg, hogy nem gondolta, hogy barátnőmnek ilyen érzékeny a szeme. „Mi van?“ – kérdem én utólag is felhorkanva az eseten. Nem tudom a hölgyike mit szólna, ha bemasszíroznék a szemébe én is egy kis szemfestéket?! (Ha hüledeznek és hitetlenkednek, akkor is állítom, hogy ezek mind megtörtént esetek, és nem az én elszabadult fantáziám szüleményei.)

Na, és mik azok, amiket mindig Magyarországról hozunk? Magyar nyelvű folyóiratok, női magazinok, könyvek – ez utóbbiakat jó előre megrendeljük és házhoz szállíttatjuk az internetes könyváruházakkal. Az újságokat pedig, miután átolvastuk, közprédává tesszük a kinti magyarok körében.

Magyar élelmiszerek: Túró Rudi és pilótakeksz – bár mi nem annyira vagyunk odáig a pilótakekszért, de babaklubos összejöveteleken tapasztaltam, hogy amikor egy-egy magyar anyuka felajánlott ebből egy dobozzal, akkor a többség mindig örömujjongásban tört ki. Túró – aki túrós tésztát akar készíteni, annak ugyan megfelelő az itt kapható cottage cheese is, lévén enyhén sózott, de túrós sütemények készítésére teljesen alkalmatlan. Aki tehát mégis szeretne mondjuk egy finom túrós palacsintát csinálni, annak otthonról kell hozni, de kérhet a Hungarofutártól vagy egy bizonyos lengyel árustól is. Magyar borok (az itteni szűkös kínálat miatt), pálinka, unikum, Erős Pista, Pick szalámi stb. – kinek mire van igénye, gusztusa.

Mivel mi karcagiak vagyunk, egy-egy látogatáskor a férjem családja és az enyém is gondoskodó szeretettel olyan elképesztő élelmiszer-mennyiséggel látnak el, hogy komolyan úgy érezzük, mintha még mindig kollégisták lennénk, és létkérdés lenne ezen élelmiszerek magunkkal hozatala. Anyósom 10 literes vödrökben vásárolja nekünk a mézet, a férjem nyírségi rokonaitól almát kapunk, a szüleim kiskertjükben megtermelt vörös- és fokhagymával, saját kapirgáló tyúkjaik tojásaival látnak el. Így aztán nálunk az autóba bepakolás kész kabaréjelenet, a kalaptartót már eleve Luxembourgban hagyjuk, mert tudjuk, nálunk a szintig pakolás sem lesz elég. Próbálunk racionalizálni, csomagokkal sakkozni, átcsoportosítani, de a végén mégis ítéletet kell hozni és valami ellenében dönteni: „krumpli marad, alma jöhet!“ – szól ilyenkor a verdikt, és még így sem tudjuk elkerülni, hogy fél Európát török vendégmunkásokat megszégyenítő módon szeljük át.