Figaro, figaro...

(Írásom legelején szeretném leszögezni, hogy ismerek legalább három olyan magyar hölgyet, akik teljesen elégedettek a luxemburgi fodrászaikkal, és még ki tudja hányan vannak rajtuk kívül...)

Egyszer egy luxemburgi magyar ismerősömnek nagy lelkendezve meséltem, hogy milyen jó lesz, mert nemsoká indulunk Magyarországra, és végre lesz, aki rendbe teszi az összevissza álló, lenőtt és teljesen tartását vesztett hajamat. Erre ő csodálkozva kérdezett vissza, hogy: „Miért, te Magyarországra jársz fodrászhoz?“

Nos igen, én visszajárok, és mint később kiderült ezzel nem vagyok egyedül. Pedig esküszöm, én itt is próbálkoztam. Nem is tehettem mást, mivel rövid hajjal kezdtem luxemburgi életemet. Rövid hajú nőtársaim tudják, hogy a rövid hajat kötelezően hat hetente vágatni kell, különösen az olyan rossz minőségű hajnál, mint az enyém. Én, ha néha ennél többet vártam, akkor a hajam millió vegyszer – hajhab, hajzselé, hajlakk és társai – használata után sem tudott a gravitációnak nemet mondani, csak élettelenül lapult rendíthetetlenül a koponyámhoz.

Mivel azonban én is hiú fajtából vagyok, Luxembourgban is jártam elszántan egyik fodrászattól a másikig. Mentem olyanokhoz, akiket ismerősök ajánlottak, és mentem csak az ösztöneimre, vagy a látványos cégtáblákra hallgatva egyenesen az utcáról be a fodrászatokba. Voltak köztük olyan hangzatos szalonok, mint Camille Albane vagy Jacques Dessange. Elfogyasztottam vagy 20 különböző fodrászt, mindhiába.

A fodrászok, akik mindig mosolyogva és nagyon udvariasan fogadtak, körülbelül 5 percig figyelmesen hallgatták, hogy mit szeretnék a hajammal. Nyelvi hátrányaimat leküzdendő vittem képet és magyaráztam kézzel-lábbal, ők persze mindenre bólogattak, és úgy tettek mintha minden világos és egyértelmű lenne számukra. Én megnyugodva adtam át magam nekik, de ez az ellazult, nyugalmi állapot a hajmosás után nem sokáig tartott. Az első vágásoknál még reménykedtem, hogy sebaj, majd ezután jön az érdemi rész, de végül, mindig csalódnom kellett. Eleinte szókincsem hiányosságaira fogtam a dolgot, ezért próbáltam utánanézni szakkifejezéseknek, és próbáltam még precízebben körülírni kívánságomat, de ez sem segített. A fodrászok továbbra is bólogattak és mosolyogtak, aztán csinálták, amit tudtak, többnyire nem azt amit akartam.

A legsötétebb mélypont az volt, amikor görögországi nyaralásunk előtt egy művészieskedő figaró nekem esett egy borotvával, és majdnem kopaszra nyírt. Tudom én, hogy az a fajta tépett frizura, amit szerettem, borotvával is elkészíthető, ezért nem is gyanakodtam, a végén mégis úgy néztem ki, mint egy liba, akit megtéptek a tollaiért. Az 50 eurót, amit ezért a barbarizmusért elkért, majdnem sírva adtam oda neki. A többiekkel azért szerencsésebben jártam, ők általában megalkották a jókisfiús frizurát, amit én otthon megpróbáltam az otthoni fodrászaimtól ellesett technikákkal formába hozni. Na, de azért az mégse állapot, hogy minden egyes alkalommal kifizetek 50 eurót, és aztán még nekem kell pluszmunkázni!

Ez az összeg egyébként, még nem is annyira durva, mivel a hajfestést én mindig magam, házilag oldom meg. Nem ritka azonban, hogy azok a magyar honfitársnőim, akik a hajukat is itteni fodrásznál festetik, hajvágással együtt akár 130 eurót is kénytelenek otthagyni. Ha egy hosszú hajat például csak egyenesre kell vágni, akkor is elkérnek érte 70 eurót, mert ugye hosszú hajnál már ugrik az ár.

Egyik barátnőm egyszer gondolt egy nagyot, és betért az egyik belvárosi fodrászatba, amelyik úgy hirdette magát, hogy már 40 euróért levágja a delikvens haját. Spórolni akart, de inkább ne tette volna! A „szalonban“ ugyanis sorban büntibe állították azokat a smucig klienseket, akik nem hajlandók rongyos 50 eurót kifizetni a hajvágásért. Hajmosás után ugyanis mindenkinek állva kellett végigvárnia, amíg levágják a haját felettébb amatőr szinten. Még az én 8 hónapos terhes barátnőmnek is, és mellette egy ősz hajú 70 év körüli néninek is.

Nem kell messzemenő következtetést levonni a luxemburgi fodrászokkal kapcsolatban, az előbb említett fodrászok ugyanis rendszerint franciák voltak. Mint már említettem, Luxemburg nagy felvevőpiaca a határmenti munkaerőnek, így tömegesen járnak Franciaországból, Belgiumból és Németországból ide dolgozni. A franciák többnyire a szolgáltatóiparban helyezkednek el, ők a pincérek, fodrászok, kozmetikusok, pedikűrösök… Így kéretik nem a luxemburgiakat szidni emiatt!

Magyarországon többször tapasztaltam fodrászoknál, hogy hiába mondom el az elképzeléseimet, a végén mintha nem is egy nyelvet beszéltünk volna, a fodrász teljesen mást készít a hajamból. Lehet, hogy csak azt az egy frizurát tudták? A poén az, hogy az ilyen fodrászok itt is többségben vannak. Egyik eklatáns példája az itteni fodrászok önfejűségének az a történet, amikor egyik magyar ismerősöm fekete haját sötét barnára szerette volna festetni. A fodrász próbálta meggyőzni, hogy a lány gyönyörű kék szeméhez nem illik a sötétbarna haj, sokkal jobban áll neki a fekete. A lány ennek ellenére ragaszkodott a sötétbarnához. A fodrász rábólintott. Mit gondolnak milyen színű lett a végén a lány haja? Naná, hogy fekete!

Ezek természetesen azok a történetek, amikről én tudok. Nem csodálkozom tehát azon, amikor sorra derül ki a luxemburgi magyarokról, hogy milyen ügyes fodrászokká válnak az évek során. Az már itt teljesen általános, hogy a gyerekeknek mi anyukák vágjuk a hajukat, és hogy a férjeknek is mi feleségek nyírjuk többfunkciós hajvágógépekkel a sérójukat, de olyanról is tudok, ahol a férj csinosítgatja asszonykája frizuráját.

A konklúziót én is levontam. Szülővárosomban kerestem és találtam egy szuper fodrászt, az Évát, aki eleinte a rövid hajamat vágta, de akinek segítségével később megnövesztettem a hajamat, hogy ne kelljen 6 hetente 1400 kilométert utaznom egy normális hajvágásért, és hogy a köztes időben ne kelljen megint kétbalkezes fodrászokkal kísérletezgetnem. Ha tehát Karcagon vagyunk, családi viziten, minden alkalommal fix időpontom van Évánál, akihez sokszor csemetém is elkísér.

Emlékszem gyerekkoromban sok olyan nénit ismertem, akik Budapesten éltek, de hétvégenként Karcagra jöttek fodrászhoz és kozmetikushoz, mert a vidéki szolgáltatás sokkal olcsóbb volt, mint a fővárosi. Aztán hallottam olyan Nyugaton élő nénikről, akik ha meglátogatták Magyarországot egyből a kozmetikushoz és fodrászhoz jelentkeztek be. Hát tessék, most én is ilyen külföldi néni lettem, aki ha megérkezik Magyarországra egyből a fodrászához és a kozmetikusához szalad. Gyerekek, lehet rajtam csodálkozni!

Közlekedj okosan!

Luxembourgba költözésünk után egy ideig haveri körökben sokat hallottuk és mondogattuk, ha feljött a közlekedés mint téma, hogy: „Úgy vezet, mint egy luxemburgi!“ Ezen azt értettük, hogy az illető olyan lassan és komótosan vezet, hogy az ötvenes sebességhatárt nemcsak hajszál pontosan betartja, de jóval azalatt csigázik az utakon. Tudom, általánosító poénkodásunk sok szempontból sántít. Először is, itt Luxemburgban soha nem lehet tudni, hogy egy luxemburgi rendszámtábla milyen nemzetiségű vezetőt takar, másrészt itt is vannak ideges, a követési távolságra fittyet hányó, szorosan autónk fenekébe mászó, sávokat az előzés reményében váltogató, feszültségét a dudáján kiélő sofőrök. Az viszont igaz, és a szóban forgó megállapítást támogatja, hogy Luxemburgban is nő a nyugdíjasok száma, akiknek a nyugdíjból abszolúte nem jelent gondot egy autó fenntartása, és aktív nyugdíjas életet élve öregesen és túlzottan óvatosan totyorognak az utakon. Utólag is elnézést kérek a száguldozó öregektől!

Ezzel ellentétben, az „úgy vezet, mint egy belga“, azt jelentette, hogy ha belga rendszámmal találkozol – amiből igen sok kering itt az utakon –, akkor vigyázz, mert kiszámíthatatlan, idióta vezetési stílussal fogod szembe találni magad. Óvakodj! Eddig viszont nekem nem voltak különösebben szörnyűséges privát tapasztalataim a belgákkal. Na majd ezután, hogy ezt leírtam! Le is kopogom gyorsan.

A luxemburgi vezetési morál egyébként nem csak engem érdeklő téma. Meglehetősen sok cikkre és statisztikára bukkantam ezzel kapcsolatban, és be kell vallanom, ezek is mind megkérdőjelezik a luxemburgi vezetési stílusra vonatkozó viccelődő megjegyzésünk valóságtartalmát, azaz a luxemburgiak egyáltalán nem tötyörészős, szabályokat mereven betartó társaság. Sőt, egyre inkább nem az.

Míg 2008-ban nagyjából 1600 jogosítványt vontak be, addig 2009-ben már 2600 esetben vették el a vezetői engedélyeket gyorshajtás és ittas vezetés miatt. El tudják képzelni, hogy itt Luxemburgban, ahol 0,8 mg/ml a megengedett alkoholérték, akkor mennyire lehettek ittasak ezek a vezetők? Fogadok, hogy nagyon! Talán ezzel is magyarázható, hogy míg 2008-ban csak 37-en haltak meg az utakon, addig 2009-ben már 49-en. Ezzel ellentétben Magyarországon, ahol 2008 májusa óta zérótolerancia van érvényben, javulóban van a baleseti statisztika, míg 2008-ban 890-en haltak meg, addig 2009-ben 747-re csökkent ez az arány. Ezért most rögön szeretném revideálni első levelemben tett megállapításomat, miszerint itt sincs több baleset a magas alkoholtolerancia miatt, mint Magyarországon. Belátom, tévedtem! Természetesen, a 747 több mint a 49, de mint már sokszor hangoztattam, Luxemburg esetében egy Nógrád megyényi országról van szó.

Az AXA Biztosítótársaság legutóbbi felmérése szerint, a luxemburgiak 43 százaléka ismeri el, hogy nem használja az indexet, ha előz, vagy ha lefordul. Az ADAC azonban „megnyugtatott“, hogy ez nemcsak luxemburgi sajátosság, hanem általános európai tendencia, szerintük az európai autósok egyharmada nem jelez korrekten. A statisztika sajnos egyáltalán nem túlzó, én is azt tapasztalom, hogy a sofőrök egyre inkább fakultatív jellegűnek gondolják az index használatát. Körforgalomnál rengetegszer fordul elő velem, hogy feszülten figyelem, hogy hol lesz az a rés, amikor beosonhatok, mert a sorra feltűnő autók egyike jelez végre, hogy ki akar menni az előttem lévő kijáratnál. Aztán egyik sem jelez, de hoppá, mégis kimegy egyik is, másik is. Én bénán várok, amíg valaki megkönyörül rajtam, és kilöki végre azt a nyomorult indexet.

A körforgalomnál még csak zavaró, de autópályán már veszélyes is. Mivel én betartom a követési távolságot, valahogy minden autós azt gondolja, hogy az én autóm és az előttem haladó autó közötti – szerintük – baromi nagy hely azért van, hogy ők jelzés nélkül kipofátlankodjanak elém, ha már voltak olyan maflák, hogy a külső sávban ragadtak egy kamion mögött. Az egyik cikk fel is hívja a kedves autósok figyelmét, hogy Luxemburgban az index-használata 1955 óta kötelező, és nem opcionális tevékenység, valamint hogy 49 euróra büntetnek a rendőrök, ha valaki későn jelez, vagy teljesen elmulasztja azt. Hát, csak rajta!

Szintén AXA-adat: a luxemburgiak 51 százaléka vallja be, hogy rendszeresen túllépi a megengedett sebességhatárt, igaz a németek 61 százalékkal vezetnek előttük, de nekem valahogy jobban tetszik, hogy az íreknek csak 17 százaléka teszi ugyanezt. 

A luxemburgiak 38 százaléka beszélget telefonon úgy vezetés közben, hogy nem használ kihangosítót vagy headsetet, míg a belgáknak csak 32 százaléka, a franciáknak pedig 27 százaléka. Ezzel ellentétben például, az angoloknak csak 14 százaléka beszél mobiltelefonon vezetés közben, ami valószínű összefüggésben van azzal, hogy ott 2 évig terjedő börtönbüntetést is lehet kapni érte.

A luxemburgiak élen járnak abban is, hogy szinte rendszeresen mennek át sárga lámpánál. Mea culpa, ebben a dologban én is sokat vétkezem, így én is rontom a luxemburgi statisztikát. A megdöbbentő viszont számomra az, hogy miután átmegyek a sárgára váltó lámpán, engem majdnem minden egyes alkalommal legalább két autó követ még. Tuti biztos tehát, hogy ők már piroson jönnek át.

Szerencsére a záróvonal átlépésében nem a luxemburgiak vezetik a statisztikát, megelőzik őket az olaszok, akiknek 45 százaléka gondolja csak dekorációnak a végtelennek tűnő fehér csíkot. A luxemburgiaknak viszont csak 31 százaléka, ami így sem kevés.

Így a végére csak egyet mondhatok, ha a luxemburgiak ezt a sok disznóságot mind bevallották, akkor az összes felmérésben résztvevő nemzet között, nemcsak ők az egyik legszabálytalanabbul vezető náció, de kétségkívül ők a legőszintébbek is.

Vezetésem története

Már 1993 óta rendelkezem jogosítvánnyal, ennek ellenére több, mint 10 év telt el az életemből úgy, hogy a vezetésnek egyáltalán nem kerültem a közelébe. Amikor aztán itt Luxemburgban végre autótulajdonosok lettünk, én még mindig tanulóvezetőnek számítottam, ezért férjem noszogatására rendszeresen gyakorolnom kellett a Luxembourgot Arlonnal összekötő útvonalon. Rengetegszer megtettem ezt a távot oda és vissza, főleg vasárnaponként, amikor gyér a forgalom. Azt hiszem, hálás lehetek a sorsnak, hogy itt Luxemburgban lettem gyakorlott vezető, és nem korábbi lakóhelyünkön, Budapesten kellett részt vennem „speciális kiképzésen” – gondolom, ezt nem kell részletezni, hogy miért. Szülővárosom szűk, másfél autónak elegendő útjaival, és folyton össze-vissza bidergő, imbolygó bicikliseivel sem lett volna jobb terep a vezetés begyakorlására.

Összehasonlítva Magyarországgal, Luxemburgról általánosságban elmondható, hogy kiszámíthatóbb a közlekedése, egyértelműbbek a közlekedési jelzései, és viszonylag nyugodt a forgalma. A luxemburgi utak minősége pedig fényévekkel jobb, mint magyar társaié, annak ellenére, hogy ez a mostani kemény tél, és az ezzel járó sózás, itt is eléggé megviselte az utakat. És itt még lehet találni udvarias, előzékeny vezetőket – persze kivételek itt is vannak.

Pár évvel ezelőtt, amikor megkaptam saját kisautómat navigációs rendszerrel, tolatóradarral, kihangosítóval és automata sebességváltóval felszerelve – a férjem biztosra akart menni! –, olyannyira magabiztos és nyugodt vezetőnek éreztem magam rutintalanságom ellenére is, hogy még a hátul bömbölő gyerekem, vagy a kicsit hektikusabb forgalom sem tudott kizökkenteni. Ez a sok technikai kütyü nagyon hasznosnak bizonyult, és a mai napig vannak pillanatok, amikor mozdulni sem tudnék nélkülük. Egy anyának soha nem lehet elég keze, és különösen igaz ez vezetés közben, így az automataváltó miatt felszabadult kezem és figyelmem, vész esetén mindig a gyerek lenyugtatásán munkálkodhat. Nem akarok senkit rábeszélni az automataváltóra, tudom, sokan úri huncutságnak tartják, és tudom, hogy nagy rajongótábora van a kézi sebességváltónak, de az biztos, hogy a kezdeti bénaságom szülte automata megoldásnak még ma is sok hasznát veszem.

Ha az automataváltó szükségességéről el is lehet velem vitatkozni, a navigációs rendszerrel kapcsolatban hajthatatlan vagyok, azt alapfelszerelésnek gondolom. Biztos mindenki találkozott már olyan autóssal, aki megy előttünk a sávban, majd hirtelen lelassít, majd ötven helyett percekig harminccal megy, majd egyszer csak jelzés nélkül átmegy egy másik sávba, majd vissza. Ez mind abból adódik, hogy keresi a megfelelő sávot, nem tudja, hol kell letérnie, és veszélyes helyzeteket teremtve kavirnyál jobbra-balra. Külön dühítő látni, hogy itt Luxemburgban a legdrágább luxusautók tulajdonosai felejtik el beszereltetni a GPS-t. Állította már meg Önöket olyan úriember, aki amúgy csúcsfelszereltségű, bőrüléses autóban ült, de fénymásolt térképen mutogatta, hogy hova szeretne eljutni, de nem találta az utat? Mert engem már igen. Nem is egyszer. Hát, elég nevetséges. Velük ellentétben, én soha nem kerültem ilyen helyzetbe. Angol barátnőm – a navigációs lady – pontos utasításait követve, nekem nem kell vezetés közben térképet olvasnom, és nem kell elsuhanó táblákat silabizálgatnom.

Ugyanez vonatkozik a kihangosítóra és a headsetre is. Annak ellenére, hogy 2009 júliusa óta itt Luxemburgban is tilos mobiltelefont kézben tartani vezetés közben, még most is mindennap látok olyan autóst, aki vezetés közben mobilon beszélget. Értehetetlen.

A tolatóradar megint az a felszerelés, amire rutinos vezetők, autójuknak minden külső szegletét érzők, azt mondhatják: minek? Én viszont nőből vagyok, és mint ilyen, biológiai tények miatt formálok jogot arra, hogy térben rosszabbul tájékozódjam, és parkoláskor bénázzak. Olyankor pedig szuperül jön, ha csipogás jelzi meddig az addig, amíg még nem húzom meg az én kis drágaságomat.

Minden autóvezető egyben gyalogos is – ez a közhely természetesen rám is igaz. Gyalogosként az első tapasztalatom teljesen más volt, mint amit Magyarországon megszoktam – itt ugyanis megállnak az autók a zebránál. Nem azokról az esetekről beszélek, amikor a lámpa az autósnak pirosra, nekünk pedig zöldre vált, hanem amikor a lámpával nem védett gyalogátkelőknél is átengednek minket. Sőt, itt elég a zebra felé közeledni, figyelmesebb vezetők már akkor lassítanak, és egyből le is állnak, ha látják, hogy tényleg át akarunk menni rajta. Ez egyébként nem udvariasság a részükről, egyszerűen csak betartanak egy közlekedési szabályt, melynek figyelmen kívül hagyásából Magyarországon sportot űznek az autósok – otthon ugyanis akkor is ráhajtanak az autósok a zebrára, ha már mi is leléptünk rá. Ezek után képzelhetik, hogy amikor hazatérünk szülővárosunkba, mi mindig kínosan ügyelünk arra, hogy mindenkinek megálljunk, aki át akar menni a zebrán, de egyelőre, sajnos, még csak zavarodott, értetlen arcokkal találkozunk a gyalogosok részéről. Külföldi rendszámunk miatt még az is lehet, hogy minket néznek hülyének.

És a végén, hadd jöjjön egy újabb kivétel, ami megint csak velem esett meg. 2005. december elején, amikor azt hiszem, 32 hetes terhes lehettem (laikusoknak mondom: a terhesség általában 40 hétig tart) egy türelmetlen autós rám dudált, mert bennem csak egy mobiltelefonon lógó, a zebrán terhes anyatetűként vánszorgó tyúkot látott. Azt persze ő nem tudta, hogy én épp a nőgyógyászomtól jöttem, és a telefonon azt próbáltam elpanaszolni a férjemnek, hogy a doki ezzel búcsúzott el tőlem: „Már csak egy hetet adok magának!“ Képzelhetik, hogy bepánikoltam. Lassúságomnak tehát az volt az oka, hogy attól tartottam, elég egy hirtelen mozdulat, egy erősebb lépés, és elfolyik a magzatvizem, vagy ott a zebrán helyben koraszülök. Persze, most már tudom, hogy nem megy ez olyan könnyen, de akkor még…! Most így utólag, megbocsátok ennek a modortalan alaknak. Még az is lehet, hogy a feleségéhez rohant, akit kórházba kellett vinnie, mert az asszonykának már öt perces fájásai voltak.

Perecvasárnap

Luxemburgi jeles napok sorozat - 1.

Pontosan egy hónapra rá, hogy a szerelmesek itt Luxemburgban is felköszöntötték és megajándékozták egymást Valentin-napon, íme itt egy újabb alkalom, hogy a luxemburgi fiúk és férfiak kinyilvánítsák érzelmeiket. Nem kell mást tenniük, mint hogy március 14-én, Bretzelesonndegkor, azaz Perecvasárnapon perecet ajándékoznak szívük választottjának. A perec méretével állítólag egyenesen arányos az érzelem hőfoka. Ez a tipikus luxemburgi, illetve moseli népszokás, minden évben nagyböjt közepére esik. Ha a lány elfogadja a perecet, akkor a fiúnak nyert ügye van, de mindenesetre húsvét vasárnapján joggal várhat egy hímes tojást cserébe.

Turkaszezon

Újra itt a turkaszezon! Luxemburgban minden évben tavasszal, márciusban és áprilisban, valamint ősszel, szeptemberben és októberben a magyar anyák minden hétvégéje be van táblázva, mert ezekben az időszakokban az ország különböző pontjain használtruha- és játékvásárokat szerveznek a helyi közösségek. Nekünk pedig, ha tehetjük, ott a helyünk mindegyiken, mert nem tudhatjuk előre, melyik vásár lesz ígéretes csemeténk számára, és mert ilyenkor egy félévre előre ki kell turkálnunk magunkat a következő szezonig. Sajnos, itt nem esik minden négyzetkilométerre egy turkabutik, mint Magyarországon, sőt az az igazság, hogy csak egyetlen egy van Luxembourg városában, az is felnőttek számára.

Van nekem egy kisokosom, a címe Family Guide, ebben lényegében minden információ megtalálható, amire gyerekeseknek szükségük lehet Luxemburgban – hova vigyük a gyereket tombolni, művelődni, sportolni, és található benne rövid leírással lista a bölcsődékről, iskolákról, gyerekbarát éttermekről és gyermekruházati boltokról. Nos, e könyvecske szerint az egész Nagyhercegségben csak egyetlen egy gyerekturka található délen, a francia határhoz közel Schifflange városában. Én hajlamos vagyok hinni ennek a kiadványnak, mert más téren is megbízhatónak bizonyult, de azért tételezzük fel, hogy a könyv megjelenése óta akadt még egy vállalkozó szellemű, aki azt gondolta, milyen jó üzlet volna gyerekturkálót nyitni, mondjuk Luxembourg városától északra egy faluban, akkor még mindig tarthatom a megállapításomat, hogy nagyon gyatra az ellátottságunk használtruhákból. Budapesti barátnőmet már évek óta zsibbasztom a luxemburgi hiánygazdaságról szóló sirámaimmal, hogy itt nem lehet beszerezni ezt, nem lehet beszerezni azt, de persze ő csak nevet rajtam. Hát tessék, íme még egy bizonyíték érveim mellett, még turkálók sincsenek!

Mert uniós fizetés ide vagy oda, a turkálás életforma, arról nem nagyon lehet lemondani. Én mióta az első turkálók megnyíltak Magyarországon lelkes kincsvadász vagyok, csak míg gimnazista koromban minden jöhetett, ami méretre megfelelt, hiszen Nyugatról jött, ami már önmagában emelte ezen ruhák ázsióját, addig ma már jobban megnézem, hogy mit veszek másodkézből.

Sokáig azt hittem, hogy luxemburgi életemmel vége is lett a turkálós korszakomnak, mivel nem találtam ilyen jellegű üzletet, de aztán élelmes és szemfüles magyar anyukák felvilágosítottak, hogy itt is lehet turkálni, csak épp nem mindig. Az időpontok és helyszínek pedig egy szintén gyerekeseknek szóló honlapról vadászhatóak le.

A meghirdetett turkálások általában egy-egy vidéki település művelődési házában vagy iskolájában kerülnek megrendezésre. „Ismerd meg választott hazád!” mozgalomnak, sem rossz, mert Luxembourgból a szélrózsa minden irányába elindulunk, hogy addig sose hallott, látott falvakat, városokat keressünk fel.

Általában kétféle módszerrel árusítják a ruhákat: az egyik esetben a szülők jó előre leadják a kinőtt ruhákat, cipőket, megunt játékokat a szervezőknek, akik kóddal látják el azokat. A vásár végén összesítik a tételeket, és a felajánló családoknak kifizetik az eladási ár 50-60 százalékát, a többit pedig megtartják maguknak jótékonysági célokra – így működik ez a La Leche Liga által szervezett bazárokon is. Ebben az esetben sajnos nincs mód alkudozásra, kényelmes mérlegelésre. Ide sasszem kell, ami segít észrevenni a tetszetősebb darabokat, és gyors reflex, hogy ha más is észrevette, akkor is mi csapjunk le rá elsőnek. Rutinos anyukáktól lestem el azt is, hogy az ilyen típusú turkálásokra egy nagy erős, mindent elnyelő polipropilén szatyorral felszerelkezve kell érkezni, amibe mindent össze tudunk gyűjteni, ami a gyerek méretében megfelel és kicsit is tetszik. Ezzel megteremthetjük magunknak a saját kis privát turkálónkat, mert a végén, egy félreeső sarokban zavartalanul ki tudjuk válogatni a valóban szükséges darabokat. Ha valaki ide nem érkezik meg nyitásra, akkor meglehet, hogy üres kézzel távozik, mert már csak az agyonhasznált darabok maradnak neki.

A másik esetben a szülők vagy nagyobbacska gyerekek közvetlenül árulják holmijaikat egy pult mögött, ami egy kicsit nyugisabb tempót diktál, és lehetőséget ad az alkudozásra is. Én bevallom, jobban szeretem ezt a légkört, mert ahogy öregszem azt vettem észtre, hogy a vadászösztöneim egyre gyatrábban működnek, és reggelente két kávé után is nehezen veszem fel azt a pörgést, amit egy La Leche-típusú turkálás megkövetel. A kávéról jut eszembe, ha valakinek nem lett volna ideje kávét inni előtte vagy enni, az ne aggódjon a szervezők árulnak szendvicseket, kávét és frissítőket.

Ezek a turkálások társadalmi események is. Egy-egy meghirdetett időpont előtt kör-emailek mennek szét, hogy ha valaki nem követi elég figyelmesen az időpontokat tartalmazó honlap frissítéseit, az is tudomást szerezzen a soron következő alkalmakról. Aztán körtelefonokban egyeztetünk, ki megy autóval és mikor, és hány utast tud még elszállítani. Így turkálás előtt, alatt és után végre cseveghetünk, panaszkodhatunk csak mi anyukák, és tuti nem szól bele a gyerek, hogy „anya figyelj rám!“ Persze lehet gyerekeket is vinni, de csak olyan helyszínekre, ahol a gyerekeknek játszósarkot alakítanak ki, mert ennek hiányában a gyerekek egyáltalán nem fogják élvezni a legtöbbször iszonyú tömeggel és tülekedéssel járó turkálásokat. Az apukák ilyenkor úgyis nagyon szívesen vigyáznak a gyermekekre, mert ha a feleség környezettudatos és takarékos is egyszerre, akkor nekik sincs ellenvetésük.

Hogy kik járnak ide? Szinte minden náció képviselteti magát, de azt hiszem, mi magyarok végre egyszer valahol többségben vagyunk. Így hát magyar anyák, műanyagszatyrokkal elő, és harcra fel! Harcunk rövid lesz, mindössze két hónap, de győzedelmes!

Az Aldinak dicsérete

A magyar, sok más néphez hasonlóan, spórolós nemzet, vagy ha finomabban akarok fogalmazni, akkor azt mondanám – árérzékeny. Ezért mindig kaphatunk tanácsokat honfitársainktól abban a kérdésben, hogy mit hol érdemes megvenni, hova érdemes járni vásárolni. Így tudtam meg, hogy sokan az Aldiba vagy a Lidlbe járnak, hát gondoltam, én is szerencsét próbálok ezeken a helyeken. Volt ugyan bennem egy kis ellenérzés ezekkel az üzletekkel szemben, de mikor először parkoltam le a bourmichti Lidl előtt, és megpillantottam egy Audi A6-ost, majd egy Mercedes magas osztályt a parkolóban, akkor minden rossz érzésem eltűnt, mert ha ezek az übergazdag népek is idejárnak, akkor én ne fanyalogjak. További magam nyugtatására filozófiát is gyártottam hozzá, miszerint: valahol meg kell spórolni a luxusautóra valót!

Ennek ellenére nekem sem a Lidl, sem az Aldi nem jött be, és inkább költöttem többet a Cactusben és az Auchanban, de ragaszkodtam a megszokott minőséghez. Pár év elteltével aztán egy újabb beszélgetésből megtudtam, hogy sokan a németországi Aldiba járnak, mert az nagyon-nagyon jó. Éppen ráértem, így tettem egy újabb próbát. Ezúttal a Konzban található Aldi volt az úticél. Az első meglepetés itt is a parkolóban ért, az autók legalább fele luxemburgi rendszámú volt. Ennek az a magyarázata, hogy errefelé Luxemburgban élénk határmenti kereskedelem folyik – a luxemburgiak Németországba mennek az Aldi és a Drogerie Markt miatt, a németek meg idejönnek üres tankkal és plusz kannákkal megtankolni, valamint olcsó alkoholt és dohányárut vásárolni. Ugyanez igaz, Franciaország és Belgium felé is.

Aztán a fotocellás ajtó kitárult, és én beléptem. Hát, mit mondjak? Szerelem első látásra, és azóta totális függőség! Nemcsak az én részemről, a gyerekem is, és a férjem is függő lett, Aldi-függő. Mindenkinek más termék lett a kedvence az Aldiból, így mindenki más termékért nyüszög nekem, ha elfogy a hűtőből. Ilyenkor természetesen, mint beszerzési miniszternek (tiszteletbeli titulusom) autóba kell vágnom magam, és a tőlünk 40 kilométerre lévő konzi Aldiig meg sem állva pótolnom kell a hiányosságot.

Eszter például csak az aldis gyerekjoghurtot eszi meg, de azt minden mennyiségben. Most télen, hogy a havas, csúszós utak miatt pár nagybevásárlást ki kellett hagynom az Aldiban, az itteni üzletekből próbálkoztam ismertebb nevű gyerekjoghurtokkal. A vége persze mindig az lett, hogy lejárt a szavatosságuk és a kukában végezték. Az aldis joghurttal soha nem jártam így.

Nehogy azt képzeljék, hogy ez valami tartósítószeres élelmiszerektől és konzervektől roskadozó diszkont. Dehogy! A konzi Aldi tele van bioélelmiszerekkel. Van biokenyér, biotej, biotojás, biojoghurt, biorépa, biobanán, biogarnélarák…, és itt a bioélelmiszerek is olcsóbbak, mint más élelmiszerüzletekben az alsó árkategóriás termékek. Teljesen más volt, mint a bourmichti Aldi. Na, vajon miért? Mert nem ugyanaz a tulajdonosuk, és nem ugyanaz a láncolat. A név mellett kell keresni egy kis lábjegyzetet, hogy Süd vagy Nord.

Az Aldit, két testvér találta ki, akik édesanyjuk élelmiszerüzletét vették át Essenben a második világháború után. 1950-ben már 13 üzletük volt a Ruhr-vidéken. 1960-ban felosztották egymás között az üzletláncot, mert nem tudtak dűlőre jutni abban a kérdésben, hogy vajon áruljanak-e dohánytermékeket boltjaikban, vagy sem. Ekkor már 300 üzlettel rendelkeztek. Karl kapta Németország nyugati és déli részét, az Aldi Südöt, Theo pedig az északi és keleti részeket, az Aldi Nordot. Karl és Theo Albrecht, ez a ma már két matuzsálemi korú testvérpár, vezetéknevükből és a Discount szóból kreálták (Albrecht Discount) az Aldi nevet 1962-ben, nem tévedés, szétválásuk után. Karl és Theo Albrecht Németország leggazdagabb emberei, sőt, Karl Albrecht a Forbes magazin szerint a tizedik leggazdagabb ember a világon. Szóval, az én kedvencem ennek az irtó gazdag öreg bácsikának a boltja, az Aldi Süd.

Visszatérve a konzi Aldira, elárulom, azt is szeretem benne, hogy nincs túl nagy áruválaszték. Nincs tésztából 9-féle gyártó 20-féle termékkel, szalámiból 8-féle nemzet 5-féle ízesítéssel jelen, és nincs 200-féle mirelit pizza. Ezért nem kell órákat töltenem azzal, hogy a sok alternatív termék közül eldöntsem, ár-minőség arányában nekem melyik a legmegfelelőbb, melyik van leértékelve, és vajon az, ami le van értékelve jó-e. Azért itt is van választék, általában ilyen kategórák mentén: olcsó-olcsóbb, bio-nem bio, fogyókúrás-nem fogyókúrás. A vásárlás tehát itt ripsz-ropsz megvan, a fizetés pedig még gyorsabban. A kasszánál ugyanis olyan gyorsan kell pakolni, hogy komolyan, néha beleszédülök. Nem hogy szatyrokba nem tudom elrendezgetni az árucikkeimet, de még a bevásárlókocsiba visszadobálni is komoly testi erőkifejtést jelent számomra. Ezek után jól jön a pihi az autóban. 

Még nem mondtam el, hogy milyen extra beszerzéseim voltak itt! Vettem már ganz prima szerszámosládát a férjemnek, gumicipőt, puzzle-t és rajzlapot a gyereknek, valamint virágcserepet és fa teakínálót magamnak. És mi minden vár még rám!

Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy mennyit fejlődött a német nyelvtudásom azóta, hogy odajárok vásárolni. Már ismerem a mit Karte és az in bar kifejezést, és már olyan hosszúval is megbirkózom, mint a Schönes Wochenende. A kezdeti félreértések óta azt is tudom, hogy a Tschüss-t nem akkor kell mondanom, amikor megérkezek valahová, hanem amikor elköszönök, de azóta már alles ok.

Lehet, hogy mégis Németországba kellene költöznünk?